Kiakadtam

Kolleganőn.
Történt ugyanis, h volt osztálytársammal találkoztam pár hónapja. Véletlenül futottam össze vele SportsDirect-ben. Először csak néztem, h vajon tényleg ő az? Ő volt. Na mindegy, lényeg, h kiköltözött a családjával ( férj + 2 gyerek ), néha beszélünk FB-on, és mivel kaptunk a cégtől kedvezménykártyákat idén is, ezrt szóltam neki, mert tudtam, h van gyerek, gondoltam jól jöhet nekik. Egyik nap összefutottunk, kártyát átadtam, majd nem sokkal később láttam őket az üzletben. Az egyik kolleganő segített nekik éppen, odamentem köszönni, mondtam kolleginának, h btw mi osztáytársak voltunk. Mire ő nagy szemekkel rámnéz, hogy de hát ő már házas és van 2 gyereke. És btw, hogy érzem én magam ettől?

WTF???

Mégis, h kéne éreznem magam??? Örülök, hogy boldog, van családja, ennyi. Tisztára olyan ahngsúllyal mondta mintha le lennék maradva valamiről. 28 éves vagyok ( leszek januárban ) enm érzem, h bármiről is lemaradtam volna, sőt sokkal szabadabbnak érzem magam mintha lenne gyerekem. Miért nem tudják felfogni emberek, h nem kell gyerek ahhoz, h valakinek családja legyen vagy boldog legyen?! Érdekes módon én tudok örülni ha vhova baba érkezik, mert cukik meg minden . . . más miért nem tudja elfogadni, h nekem más véleményem van? Egyébként pedig:

Szeretem, h dolgozom.
Szeretem, h sokáig alszom reggelente.
Szeretem, h akkor megyek és oda ahova szeretnék.
Szeretem, h nem kell egyfolytában aggódnom vki miatt.
Szeretem, h nem kell folyton másról gondoskodnom.
Szeretem, h megzavarás nélkül tudok beszélgetni a barátaimmal.
Szeretem, h végig tudok nézni egy filmet anélkül, h vkit megetessek / büfiztessek / wc-re vigyek / és úgy általánosságban véve lefoglaljak.
Szeretem a szabadságomat! Lehet, h túlságosan is, de nem érdekel, ez az én életem és senki ne merje leszólni, mert senkinek semmi köze hozzá ( kivéve Frenky, mama, Bejja és még pár ember )